|
RÉSZLET
Újra elvesztettem az eszméletemet. Életösztönöm azonban nem hagyott nyugodni. Testem minden porcikája küzdött a halál ellen. Lelkem még nem akart megválni porhüvelyétől. Egy-egy pillanatra magamhoz tértem, majd megint elájultam. Igyekeztem összeszedni magamat, mert tudtam, hogy különben itt a vég. Aztán hirtelen úgy éreztem, hogy valaki megragad, majd lelök egy hideg, tejfehér ködbe borult szakadékba. Egyszer csak vakító fény világított a szemembe. Éles fájdalom hasított belém. Aztán megszűnt a kellemetlen érzés. Színpompás kép tárult elém.
-- Nincs értelme tovább küzdeni a létért. Lelkem nyugovóra tért. Meghaltam -- mondtam magamban.
Mintha egy kaleidoszkóp közepén álltam volna. A csodálatosan élénk színű, geometriai formák lassan váltogatták egymást körülöttem.
-- Hova kerültem? Ez lenne a mennyország? Vagy ilyen a pokol? Lehet, hogy most még csak a főbíró várószobájában vagyok? -- kérdeztem magamtól.
Színpompás világom apránként megváltozott. Kezdett mindenen eluralkodni a smaragdzöld. A határozott formák lassanként ugyanolyan alaktalanná váltak, mint a felborult üvegből kifröccsenő festék vagy tinta. Mintha valaki beszélt volna hozzám, de nem értettem semmit a szófoszlányokból.
-- Ha az Úr szólított, most pácban vagyok -- villant át az agyamon. -- Fogalmam sincs, mit akar, mivel vádol, melyik bűnömre kell mentséget vagy legalább valamilyen enyhítő körülményt találnom.
Aztán elnémultak a hangok. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal vállamba.
-- Lehet, hogy mégsem haltam meg? Fáj a karom, tehát élek -- kiáltottam fel meglepetten.
-- Úgy bizony, kedves barátom -- mondta tökéletes magyarsággal egy érces hang a zöld ködben. -- Nem halt meg, sőt a legjobb egészségnek örvend.
Meglepetéssel teli kellemes érzés töltött el, amikor meghallottam, hogy az anyanyelvemen szólt valaki hozzám.
-- Mégis csak világnyelv a magyar -- állapítottam meg, de aztán megrémültem. -- Szudánban vagy angolul, vagy arabul beszélnek az emberek. Csak nem vagyok mégis a túlvilágon? S vajon hova kerültem? A pokolba vagy a mennyországba?
Nem láttam semmi mást, csak a zöld ködöt.
-- Hol vagyok? -- kérdeztem ijedten.
-- A 104-es bardán űrállomáson -- jött a válasz.
-- Micsoda? -- kiáltottam.
Fel akartam ugrani, de testem nem mozdult.
-- Megbénultam -- sóhajtottam lemondóan.
-- Szó sincs róla -- hallottam ismét az érces hangot. -- Csak lekötöztük, mert fogalmunk sem volt, hogyan reagál, amikor elmúlik az altató hatása.
-- Hogyan kerültem ide?
-- Hosszú történet -- felelte a zöld köd mögül ugyanaz a személy. -- Majd mindent elmesélek. Nyugodjon meg! Nem bántja senki.
-- Hogyan tudnék megnyugodni? Éppen elég, ami eddig történt velem -- válaszoltam. -- Először is kíváncsi vagyok, hogy tudok-e mozogni. Ha igen, akkor sem fogok senkit megtámadni, ész nélkül törni-zúzni. Mit érnék vele?
-- Látom, hogy már magánál van -- mondta a hang.
Ekkor valaki levett a homlokomról egy széles pántot. Most már meg tudtam mozdítani a fejemet. Gyorsan körülnéztem. Széles szíjakkal szorosan lekötözve meztelenül feküdtem egy műtőasztalon. Egy fura kis alak állt mellettem. A termetéhez képest aránytalanul nagy, mandulavágású, két fekete szemét kivéve teljesen hófehér volt. Kifejezéstelen tekintettel nézett. Megrémültem.
-- Úristen! Elraboltak az űremberek! Szóval mégis csak igaz, amit hallottam róluk! -- futott át az agyamon. -- Lejöttek értem a Földre, hogy engem is élve felboncoljanak, majd egyenként megvizsgálják a szerveimet, aztán összerakjanak, és visszavigyenek. Egyesek állítólag később a legapróbb részletekre is emlékeznek, de akadnak, akik azt sem tudják, hogy egyáltalán elrabolták őket.
-- Ne legyen már úgy megijedve! -- nyugtatgatott a furcsa kis figura. -- Ha levenném az űrruhámat, nagyjából én is úgy néznék ki, mint maga. Igaz, alacsonyabbak és soványabbak vagyunk, és csak három ujj van egy kezünkön, de mi is az emberi fajhoz tartozunk. A tüdőnk kissé eltérő, mert a bolygónkon más a levegő összetétele. Azért van rajtam most maszk, mert az állomásnak az úgynevezett zöld zónájában vagyunk, ahol a levegő olyan, mint a Földön.
-- Ez még nem jelenti, hogy nem fogtok kísérleti nyúlnak használni -- gondoltam, de szólni nem mertem egy szót sem.
-- Garannak hívnak -- mutatkozott be az űremberke, miközben kioldotta a szíjakat.
Végre felülhettem. A bal mellbimbómtól egészen a lágyékomig csúnya forradás éktelenkedett. Nem akartam hinni a szememnek. A bal lábam úgy nézett ki, mintha fekete zokni lett volna rajta. Ráadásul legalább két számmal nagyobb volt, mint a másik.
|
|
