|
A DÍSZMENET bemutatja, hogy milyen volt kadétnak lenni Magyarországon a II. világháború alatt. Irásaikban a volt növendékek és civil diáktársaik felelevenítik a nagykárolyi gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet életét. Leírják kalandjaikat és pályafutásukat 1941-től napjainkig. A kötet Tímár Gábor két visszaemlékezését is közli.
Szerkesztő: Hollós Adrienne Magánkiadás, 2003, ISBN 0-9685174-1-2 Megvásárolható: a szerzőtől |
|
Tímár Gábor
|
|
RÉSZLET Az öreg katonákAz első osztály szenzációs társaság volt. Egyikünk sem volt teljesen normális. Czelnai volt az ész, Szabó Árpi az erő, Pápai Laci, Cseh Gabi, Kardos Laci, Bene Feri és jómagam pedig a szent akarat. Az osztály legala csonyabb legénye, a „kis” Bene két dologról volt neve zetes. Egyrészt ő volt az alsósok között a legjobb kapus. Másrészt a nyári szabadságról visszatérve az első pa rancskihirdetésnél megtudtuk, hogy Feri egy lovas kon kúron megelőzte az összes huszárakadémikust, és meg nyerte a nagydíjat. Megvolt a véleményem arról a fel sősről, aki gúnyosan megjegyezte, könnyű dolga volt a lónak, hiszen Feri alig nagyobb egy szúnyognál. Sze rencsére Fodor is hallotta, mit mondott az illető, és el magyarázta neki a lovaglás rejtelmeit. A díjugratásnál ugyanis a lovas képességei legalább annyira fontosak, mint a lóé. A második év elején újak is érkeztek, de rövidesen befogadtuk őket, s attól kezdve velük is úgy voltunk, mint az “öreg katonákkal”. Néhány srácot sosem fogok elfelejteni. Zengő Mihállyal, az agyafúrt székely góbé val például vasárnap délutánonként rendszeresen sak koztam. Általában én győztem, de egyszer sikerült el kapnia a frakkomat. — Akkor mattollak meg, amikor akarom — jelen tette ki nagy hangon. — Játsszunk egy pengőbe! — javasoltam, mert biz tos voltam a dolgomban. Beleegyezett, de megint letaroltam. Bánatos pofával épp átadta a pénzt, amikor egy stentori hang megszólalt: — Vigyázz! Felpattantunk. Kovács főtörzsőrmester úr állt előt tünk. — Maguk pénzben játszanak? Persze körömszakadtáig tagadtunk, de hiába. Aztán a főtörzs megmutatta Mihálynak, hogyan nyerhetett vol na, majd így szólt hozzám: — Adja vissza neki a pénzt, s ha még egyszer meg tudom, hogy hazárdjátékot játszanak, lecsukatom magu kat, hogy megfeketednek! Mihelyt kiment azonban Kovács a szobából, Zengő újra odaadta a pengőt. Majd megszakadt a szíve Mihály nak, de mindig igazi úriember volt. A háború után Bérczy Gyurka osztálytársam volt egy évig a kir.kat.-ban, a nyár folyamán azonban én levizs gáztam az ötöikes anyagból, így ősszel a hatodik osz tályba léphettem, ő viszont nem. Néhány kőszegi is járt abba az osztályba, s a közös múlt miatt gyorsan össze ba rátkoztunk. Az új osztálytársak között találtam vi szont Udvari Lacit, aki Nagykárolyban egy évvel fö löttem járt. Jó barátok lettünk, s 1956-ig több-kevesebb sikerrel együtt kergettük a lányokat. Aztán sokáig nem találkoz tam senkivel. 1970-ben épp Tanzániában próbáltam vizet fakasz tani egy kisváros lakóinak, mikor a jobb szememen ha talmas árpa nőtt. Már annyira fájt, hogy elhatároztam, fel keresem a legközelebbi kórházat. Sötétedés után ér tem oda. A gyenge világításban is azonnal ismerősnek tűnt az orvos. — Tornai Pista! — kiáltottam. — Hát te hogy ke rülsz ide? — A kis Tímár — felelte a világ legtermészetesebb hangján, mintha csak a Rákóczi-fa alatt lennénk a nagy károlyi kastély kertjében. Pityu levette az árpát a szememről, s hosszasan elbe szélgettünk. Nagyon megörültünk egymásnak. Később ő New York-ba került, én pedig még sokáig magányos farkasként bolyongtam a nagyvilágban. Csak amikor nyugdíjba mentünk, vettük fel egymással ismét a kap csolatot. Azóta rendszeresen levelezünk, és magyaror szági látogatásaink időpontját össze szoktuk egyeztetni. Egyébként pár évvel a híres operáció után vizsgálat közben megjegyezte az orvos Genfben: — Látom, levettek egy árpát a szeméről. Nagyszerű munkát végzett a szemész. Nem árultam el, hogy szülész-nőgyógyász volt az il lető. |