|
Tímár Gábor
|
|
A HŐSÖK VAGY BŰNÖSÖK dokumentumok alapján megírt háborús regény. A II. világháború előtti időkben kezdődő történet főhőse egy tehetséges fiatalember, a több generációs katonacsalád legifjabb tagja, Kende Márk, aki ugyan amerikai tengerészgyalogos akar lenni, de egyszer csak mégis magyar katona lesz. Mondhatnánk akár szerencsésnek, hiszen jártak nála rosszabbul is, de amiért valóban kegyesen bánt vele a sors, az annak köszönhető, hogy sikerült töretlenül megőriznie hazaszeretetét, becsületét, bátor, egyenes tartását. Pedig ez nem volt könnyű a háború embertelenségében, bármelyik oldalon állt is az egyszerű katona. Mert egyetlen háborúban sincsenek egyik oldalon csak hősök vagy bűnösök, üzeni a hősével sok mindenben azonos életutat bejárt szerző. A végén eldől ugyan, hogy ki nyeri meg a játszmát, de ettől a harcosok nem lesznek se jobb, se rosszabb emberek. Sajtó alá rendezte: Hollós Adrienne Kiadta: Helikon Kiadó, 2005, ISBN 963 208957 X Megvásárolható: a Püski és a Helikon Könyvesházban, a Szkítia könyvesboltjaiban, valamint az Interneten |
|
RÉSZLET – Te csak tudod, két hete még Oroszországban voltál. Tudjátok, hol kapta Franci a Signumot? – kérdezte Péter. – Halljuk! – szólt Márk és Tomi egyszerre. – Egy lovasrohamban. – Ebben a modern háborúban még van lovasroham? – kérdezte Márk. – Igen, talán a hadtörténelem utolsó lovasrohamában vett részt. – Hol történt? – Pervomajszk mellett. A vasútvonalnál sehogy sem boldogult egymással a német meg az orosz gyalogság. Lövészárokból lövöldöztek egymásra, mint az előző háborúban. Kétszer is nekirugaszkodtak a pifkék, de Iván géppuskásai mindig visszaverték őket. A zászlóaljparancsnok úgy káromkodott, mint egy őrmester. A tisztjei csak hallgatták. Senki sem tudta, mi ütött az oroszokba, miért állnak ilyen keményen ellen. A német parancsnok kínjában már tüzérségi támogatást kért, de egy nyavalyás ágyú sem volt a környéken. Franciék ezrede viszont az arcvonaltól egy-két kilométerre éppen akkor vagonírozott ki. A német hadosztályparancsnok megkérte az öreget, hogy küldjön oda egy lovas járőrt, hogy nézzék meg, mi a gond. Mivel a lovakat amúgy is meg kellett jártatni, az ezredes úgy döntött, hogy az egész ezred menjen oda. Mikor meglátta, hogy mi a helyzet, felsorakoztatta a huszárait, kihúzta a kardját, elkiáltotta magát, hogy „utánam”, és nekirontott a ruszkiknak. A pifkék csak nézték, amint Franci huszárai elsöpörték az oroszokat. – Sok embert vesztettetek? – kérdezte Márk. – Alig néhányat. Mire a ruszkik észbe kaptak, már a nyakukon voltunk. Kiugráltak a lövészárokból, és futottak, mint a nyulak. Mi meg karddal aprítottuk őket. – Gratulálok, Franci bácsi. Én nem mertem volna csak így nekimenni az ellenségnek – szólt Tomi. – Ugyan, semmiség. Az oroszok nyilván azt hitték, hogy megőrültünk, és a baj ragályos. Ezért futottak el. – Szerintem a lovasroham lehet a legszörnyűbb egy háborúban – jegyezte meg Tomi. – A szuronyroham talán még rosszabb. Mivel az ember lassabban ér el az ellenséghez, tovább lőnek rá – mondta Márk. – Higgyétek el, a lovasroham nem is olyan szörnyű. A huszárok ilyenkor mindenről megfeledkeznek. Csak az jár a fejükben, hogy el kell taposni az ellenséget, ahogy tanították őket – mondta Péter. – A gyalogosok is így vannak – szólt Márk, mert eszébe jutott, hogy a dzsunka fedélzetén gondolkodás nélkül, beidegzett mozdulatokkal végzett mindkét csempésszel. – Szerintem akkor is a kézitusa lehet a legszörnyűbb – mondta Tomi. – Nincs igazad. Akármilyen szörnyű is a kézitusa, nem tart sokáig. Sokkal nehezebb elviselni, amikor hetekig, hónapokig nem alhat az ember kényelmesen, és nem tud rendesen mosakodni – jegyezte meg Pesthy. – No és a tetvek? – kérdezte Péter. – Megvannak, köszönik szépen. Rosszabbak, mint Iván – válaszolt Pesthy. – Igazad van, Franci. A ruhatetű a legkeményebb ellenfél. Marcus, ha kiküldenek a frontra, varrass magadnak tiszta selyem alsóneműt. Azt nem szeretik a tetvek – mondta Péter. – Ha lenne lovad, takaródzhatnál a lovad pokrócával. A tetű nem szereti a lószagot – szólt Pesthy… |