|
A FEGYVEREK ÁRNYÉKÁBAN főhőse az 1927-ben született DeVent Arthur. A francia eredetű magyar katonatiszt egyetlen gyermeke a háború utolsó hónapjaiban hadapródként Kőszegről Németországba kerül, majd egy német alakulat tolmácsaként Passau környékén szolgál. Az időközben árvaságra jutott tizenhét éves fiú a pockingi menekülttáborban válaszút elé kerül. Felnőtté válásának története bizonyítja, hogy az emberek helyzete függ ugyan a világpolitikában és a gazdasági életben bekövetkezett hirtelen változásoktól, de a sikeres életút elsősorban azon múlik, hogy az egyén egyrészt képes-e, másrészt hajlandó-e a körülményekhez rugalmasan igazodva dönteni a saját sorsáról, majd kitartani az elveivel összeegyeztethető elhatározása mellett. Sajtó alá rendezte: Hollós Adrienne Kiadta: Püski Kiadó, 2007, ISBN 978-963-9592-45-2 Megvásárolható: a Püski Könyvesházban és a Szkítia könyvesboltjaiban, valamint az Interneten |
|
Tímár Gábor
|
|
RÉSZLET Amilyen gyorsan érkeztek a repülőgépek, olyan gyorsan tűntek el a láthatáron. A tábori csendőrök visszaszálltak a teherautóra, és folytatták útjukat. Arthur döbbenten látta, hogy néhányan továbbra is mozdulatlanul fekszenek a hóban, holott a több ség már felállt, és elindult a szekerek felé. Ahogy tovább haladtak, meghökkenve nézte, amint némelyek a holttestek vagy súlyos sebesültek fölé hajolnak, lecsatolják az óráju kat, a karkötőjüket, a nyakláncukat, sőt leveszik a csizmá jukat, a bakancsukat, a télikabátjukat, a bundájukat, de még a ruhájukat is. Akiknek megsebesültek a lovai, azok kifog ták őket, és saját maguk húzták-tolták a szekerüket. — Mi lesz a lovakkal? — kérdezte Arthur az őrmes tertől. — Majd idejön a helybeli mészáros, levágja őket, és kolbászt készít belőlük. A hentesnél jegy nélkül lehet kapni a lóhúst. A hullákat meg majd a falu elföldeli. Arthur, aki egész életében nem látott ilyen sok ször nyűséget, annyira megrendült, hogy szótlanul maga elé me redt. — Nehéz az ilyet megszokni — mondta az őrmester. — Talán életünk végéig nem fogjuk elfelejteni mindazt, amit most át kell élnünk. Még szerencse, ha lelkileg nem roppanunk össze. Ettől kezdve a tábori csendőrökkel együtt Arthur is minden reggel korán kelt. Délelőttönként szabaddá tették az országutat a menekülők áradatától, ebéd után pedig ügyel tek rá, hogy a vasúti hídon ne akadjon el a forgalom. Február közepén Arthur meghallotta, hogy Budapestet elfoglalták az oroszok. Biztos volt benne, hogy az anyja már csomagol, Bátai úr pedig megpakolja a három szekeret az embereivel. Nap mint nap látta, hogy a menekülők a la vórtól a csillárig minden mozdíthatót magukkal hoztak. Remélte, hogy észreveszi majd a tömegben az anyját, Bátai urat vagy legalább valamelyik kocsist. Vagy ha nem sikerül felfigyelni rájuk, ők fogják megszólítani. Közben számol gatta, hogy a zsúfolt országúton mennyi idő alatt érhet Sop ronból Branauig a három szekér. A menekülők többsége annyira el volt csigázva, hogy amikor Arthur magyarul szólt hozzájuk, nem kapcsoltak, és nem kérdezték meg, hogy a szürke tiszti köpenyt, később pedig, amikor kitavaszodott, szürke esőkabátot viselő fiatal katona honnan ismeri a nyelvüket. Egy alkalommal azonban egy idős férfi ráförmedt: — Nem szégyelled magad? Magyar létedre itt paran csolgatsz nekünk? Inkább az oroszokat tartóztatnád fel! Van fogalmad róla, mit művelnek azok a barbárok Magyaror szágon? Rabolnak össze-vissza, minden nőt megerőszakol nak, a férfiakat pedig, akik útjukat állnák, felakasztják. Ezért menekültem el én is a családommal. Ahhoz már öreg vagyok, hogy fegyvert ragadjak, de neked a fronton lenne a helyed. Arthur jobbnak látta, ha nem vitázik, hiszen ő az elmúlt két hónapban minden este meleg szobában, kényelmes ágy ban térhetett nyugovóra, nem úgy, mint a menekülők. Időnként magyar katonatiszteket és családtagjaikat szállító járművekkel is találkoztak. Olyankor megkérdezte, hogy tudnak-e valamit az apja alakulatáról, de csak nemle ges vagy bizonytalan válaszokat kapott. |